Nemrégiben jelent meg a mozikban a Nagy csend c. film, amely a karthauzi szerzetesek életét mutatja be. A rendező éveket várt a szerzetesek engedélyére, hogy elkészíthesse filmjét, de aztán egy évre beköltözött egyik kolostorukba és betekinthetett a szerzetesek életébe.
„A nagy csend”
Mennybemenetel estéjén és Pünkösd vigíliáján, Szentlélekvárás és Szentlélek-hivogatás szándékával filmvetítés a jezsuita rend budapesti Párbeszéd Házában. Film a csendről. Isten csendjéről. Csendről szólni szavak nélkül, csendről szólni zene nélkül. Őrült vállalkozás! De mégis sikeres! Mert a Csend, ha igaz és ha tiszta, akkor ő maga beszél. A Csend szól. A Csend éltet.
A Csend Isten létformája. Amikor Szent Brúnó 1084-ben a Grenoble melletti La Grande Chartreuse-ben megalapította hat társával a karthauzi rendet, annak máig érvényes, soha meg nem változtatott lényegi sajátossága, az életfogytiglan vállalt csend. Csendben maradni, egy életen át. És ebben a csendben Istenre figyelni. Neki énekelni, és őt szolgálni a kolostor testvéreiben. Ez a karthauziak programja. Több mint 900 év óta ezt a rendet nem kellett megreformálni. A Csend mindig aktuális. Ma is.
A német rendező, Philip Gröning 16 évet várakozott, hogy a rend elöljárója hozzájáruljon kéréséhez, a film elkészítéséhez. 1984-ben kért a film forgatásához engedélyt. „Túl korán van még” – mondták neki. „Talán 10-13 év múlva…!” – ígérték. 16 évvel később jött egy telefonhívás. Jöhet, de…. Nagy árat kellett fizetnie érte: Lélekben karthauzivá kellett lennie. Cellát kapott a kolostorban és kelt reggel a többiekkel, imádkozott mint egy fogadalmas szerzetes. A forgatáshoz egy egyszerű kamerán kívül semmit nem használhatott. Interjút nem készíthetett. „Mondja el a csönd a magáét” – bíztatta a prior. Philip Göring egy évet töltött a kolostorban. Megtanulta a csöndet és amikor megérezte annak természetét, munkához látott. Ekkor már tudta: A csönd pedig csendes, befogadó, de türelmet kér, és kitartást, kitartást, állhatatos kitartást. Ez a csönd, az ilyen csönd átalakít. A csend a maga képére formálja az embert, mert ő maga Isten-természet. Tudta ezt a második század elején Antióchiai Szent Ignác, Péter apostol utóda, aki állította: „Jézus Krisztus az Atyaisten csendjéből lépett elő.”   
A csend Isten természete. A Királyok első könyvében olvassuk: „s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása.” (I Kir 19,11-13.).
Isten tehát csendben jelenik meg, szótlanul. Jelenlétében hallgatnak az elemek, olyan csöndesen, hogy benne meghallani az enyhe szellő susogását. Meghallani saját szívünk dobbanását. Meghallani saját magunkat. Megérteni saját magunkat. A csend és benne a beszédes Lélek ezt teszi velünk. Amikor a világ egy darabja kimetszi magát az őt körülvevő zajból, akkor figyelmes lesz a csendben élő Istenre.
Ilyen életet élt Jézus is. Ez volt az alapja az életének. A csend. Ebből a csendből szólalt meg, így kezdett beszélni a Logosz. Csend és a Szó összetartoznak. A csend szüli a szót, különben elhal. A csendben mondott szó megmarad. És kevés is elég belőle.   
Ezt a Lelket élte Jézus. Ehhez a csendhez tért vissza minden nap, hosszú, sokszor egész éjszakán át tartó imádságában. Ebben a Lélekben fogant anyja méhében, Máriában a hallgatás, a meghallgatás, az Isten meghallgatásának és meghallásának asszonyában. Ebben a Lélekkel teli csöndben töltött negyven napot a pusztában, ebben a Lélekben keresztelkedett meg a Jordánban, ez a Lélek kente fel őt Messiássá, küldte szólni és segíteni, míg az  a szó el nem halt egy utolsó sóhajként a kereszten. Így váltattunk meg. A kereszt szótlan csendjében. De már ott nekünk adja a Lelkét, utolsó leheletét. Ebből élünk. Lélekből. Jézus és az Atya Lelkéből.